Az előadás hozza az elvárt szintet: pontos, szellemes, helyenként kegyetlenül vicces, és persze nagyon is mai – ez a Pintér-rendezés mégsem tartozik a kiemelkedők közé. Kritika.
A cím és a kivonat a kiadóé, változtatás nélkül idézzük.
Pintér kapcsán: vegyes
negatív 1% · semleges 51% · pozitív 48%Automatikus becslés, nem szerkesztői értékelés.Egy módosítás önmagában nem jelent rosszhiszeműséget (lásd a módszertant).
Vigyázz, törékeny!A nevetés most rövidebb ideig tart - Pintér Béla legújabb darabja, a Flashback
Pintér Béla legújabb produkciója (a szerző is ő, természetesen) isAz előadáshozza az elvárt szintet: pontos, szellemes, helyenként kegyetlenül vicces, és persze nagyon is mai – ez arendezésePintér-rendezésmégsem tartozik a kiemelkedők közé.A darab stílusa letisztultabb az utóbbi bemutatóknál, kevesebb a direkt odamondás, a humor pedig már nem feltétlenül cinizmusával vagy leleplező erejével hat, inkább arra fut ki, milyen nevetségesen, szánalmasan és szerethetően esendőek vagyunk.Kritika.
Emlékezetdrámára jöttünk, legalábbis a színlap eligazítása szerint, amely a bűn, gyász és megbocsátás témái körül forog. Két festőművész, Tinka és Imre barátsága bomlik ki előttünk egy különös, időtlen térben, ahol egyetlen ajtó választja el a jelent a múlttól. A történetben jól megfér egymás mellett összetartás és árulás, szerelem és megcsalás, művészi versengés és politikai különbözőség, családi tragédia és mulatozás. Pintér ezúttal is az őt minden bizonnyal legjobban értő Enyedi Évára bízta a dramaturgiát (aki ezen felül Berta szerepét is eljátssza); precizitásának köszönhető, hogy a sok sík és szál nem esik szét. Ráadásul a szerkezet összetartó erőként is működik. Az angol cím (ha nem számítjuk ide a Mars hal Fifty-Six című darabot) akár új irányt is jelölhet. Pintér mintha nyitná a világát, sőt az is felmerülhet bennünk, hogy a fiatal nemzedék egyik legtehetségesebb rendezőjének, Tarnóczi Jakabnak a hatását érezzük. Nem csupán amiatt, hogy Tarnóczi az elsők közt választott rendre angol címeket a saját darabjaihoz, a kapcsolat inkább hangulatokban, gesztusokban érhető tetten. Gondoljunk csak a Melancholy Rooms világára, amelynek az alaptétele, mely szerint egyedül vagyunk a gondjainkkal, Pintérnél is visszaköszön. És a Flashback is a kortárs, kissé popos, filmes színházi közegbe navigál minket a társulattól ismert korábbi, vitriollal átitatott bohózati miliőből. A rendszerváltás utáni Magyarország kulturális és politikai változásai ezúttal nem önálló témaként kerülnek terítékre, a történelem, amelyből személyes sorsok kibomlanak, háttérzaj csupán. Nem az a legfontosabb, hogy mi történt az országgal, hanem az, hogy azokkal mi történt, akik benne élnek vagy éltek. A művészekkel, akiknek pályája nem választható el a magánéletüktől, a barátokkal, akik egyszer csak már nem ugyanott tartanak, és azokkal, akik azt hiszik, egy régi sérelmet simán meg lehet torolni. Ez utóbbival kapcsolatos „megoldási lehetőségeket” Pintér a levegőben hagyja, hogy ki-ki a saját verzióját gondolhassa át. A múlt nem archívum, hanem élő organizmusként tekeredik a botladozó figurák nyaka köré, hibáik újra meg újra megismétlődnek – az átörökített minták egyértelműen detektálhatók, és a beidegződések kiolthatatlannak tűnnek. A produkció talán legerősebb gondolata, hogy a visszanézés nem feltétlen gyógyít, és hogy a megbocsátás nem erkölcsi erény, sokkal inkább bizonytalan és fájdalmas munka.